Sonny Crockett és Rico Tubbs nyomozói kalandjait öt éven keresztül követték nyomon nézők milliói. Hiába telt el 34 év a sorozat fináléja óta, a Miami Vice nem csupán a tévétörténelem egyik legmeghatározóbb része, de egyben a ’80-as évek talán legjelentősebb popkulturális lenyomata is.
Napsütés, pálmafák, óceánpart és neonfényekkel díszített Art Deco-épületek. Ilyen környezetben élik kalandokkal teli hétköznapjaikat a Miami Vice nyomozócsoport pasztellszínekbe öltözött tagjai, Sony Crockett és Rico Tubbs, akik a luxussal tarkított, ám a felszín alatt annál sötétebb és kegyetlenebb alvilágba beépülve derítenek fel bűnügyeket Miami városában. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa, ugyanis a Miami Vice amellett, hogy forradalmasította a tévésorozatok iparát, úttörő vizuális világával és gondosan válogatott zenéivel az alapjaitól írta újra a ’80-as évek popkulturális világát. Na de ne rohanjunk ennyire előre…
Egy spontán jegyzettel született meg mindenidők egyik legbefolyásosabb sorozata
A sorozat koncepciójának születése körül számtalan mítosz kering, annyi viszont biztos, hogy az amerikai NBC televíziós csatorna egyik vezetőjét, Brandon Tartikoff-ot megihlették az akkoriban virágkorát élő MTV látványos videóklipjei, ezért jegyzet gyanánt felírta magának az “MTV Cops”, vagyis “MTV Zsaruk” címet, mint lehetséges sorozatötletet. Miután Tartikoff prezentálta az ötletét Anthony Yerkovich író- és egyben producernek, Yerkovich kiegészítette a koncepciót egy a letartóztatott bűnözőket súlytó, hatóságok általi vagyonelkobzási törvénnyel, amelyről ő maga is csak nem sokkal korábban szerzett tudomást.
Ki ne emlékezne az ikonikus nyitóképekre?
Ezek alapján Yerkovich előállt egy Miami-ban játszódó kétórás pilot-film forgatókönyvével. A történet két rendőrnyomozóról szólt, akik a bűnözőktől lefoglalt nagyértékű vagyontárgyakat felhasználva (ruhák, autók, hajók) kreálnak hiteles álcát maguknak, hogy beépülhessenek a nagypályás alvilági figurák közé. A forgatókönyv címe eredetileg “Gold Coast”, vagyis “Aranypart” volt, amit később Yerkovich a ma már legendásan csengő Miami Vice-ra változtatott.
Michael Mann nevét ma már senkinek sem kell bemutatni
A pilot-film forgatási előkészületei alatt egy addig soha nem látott színvonalú produkciós gárda állt össze. Mivel az elsődleges célcsoportot az MTV-közönség jelentette, a látvány és a zene kulcsfontosságú tényezők voltak. A vezető producerként csatlakozó Michael Mann, aki napjainkra már számtalan nagysikerű mozifilmhez adta a nevét, ragaszkodott a pasztellszínekhez, ezért a színészek ruháit, autóit, a díszleteket és a forgatási helyszíneket is ennek alapján határozta meg. Az olyan színek, mint például a piros vagy a barna még véletlenül sem jelenhettek meg a felvételeken.
Jan Hammer szintetizátoros alkotásai 40 évvel ezelőtt forradalmiak voltak
Muzikális fronton a cseh származású zeneszerző, Jan Hammer alkotta meg a legendás főcímet és a számtalan zenei betétet, valamint a szintetizátoros műfajt is megismertette a nagyközönséggel. Ha pedig még ez sem lenne elég, a sorozat további nagy újítása volt még a licenszelt zenei slágerek erőteljes alkalmazása is, amelyek a videóklipekhez hasonló módon, zenés montázsok formájában kísérték az epizódok cselekményét.
"A kezdetektől fogva ott volt a kémia. Ez az amiről Michael Mann is beszélt, ez az, amit keresett. Meg kell lennie a kémiának. És nálunk megvolt az a spontán kémia, ami azonnal működött!" - mondta Philip Michael Thomas az "E! True Hollywood Story"-nak adott interjújában, 2001-ben
A zsarupárost lehetségesen megszemélyesítő színészek listáján olyan nevek is szerepeltek, mint például Nick Nolte vagy Jeff Bridges, azonban a korai ’80-as években még nem volt túlságosan bevett szokás, hogy a mozisztárok átpártoljanak a televízióhoz, így a készítőknek a kevésbé ismert nevek között kellett kutatniuk a Crockett-ot és Tubbs-ot magukra öltő színészjelöltek között. Többtucatnyi jelölt meghallgatása után a készítők végül a korábban öt kudarcot valló pilot-filmben feltűnő Don Johnson-ra és az addig csak kisebb mellékszerepekben tündöklő Philip Michael Thomas-ra tették le a voksukat, akik között zseniális kémia alakult ki.
James “Sonny” Crockett (Don Johnson)
A Miami Vice rendőri különítmény nyomozója, aki a "Sonny Burnett" fedőnevet használva épül be a különféle bűnszervezetekbe, mint afféle kétes hírű drogkereskedő. Fiatalkorában profi labdarúgó volt, azonban egy térdsérülés derékba törte a sportkarrierjét. Harcolt a vietnámi háborúban, majd hadseregtől való távozását követően egyenruhás rendőrként teljesített szolgálatot, ahonnan a bűnügyi osztály nyomozójává küzdötte fel magát.
"Nézni, ahogy lövöldözöl vagy ahogy iszol. (...) Mind partiban vagytok és az életetek a tét." - panaszkodik Sonny neje a pilot-epizódban
A sorozat kezdetekor éppen válófélben van, ugyanis a beépített nyomozói munkával együtt járó állandó veszély és feszültség túlságosan kihatott a házasságára, valamint az éppen hatéves kisfia mellett sem tud teljes értékű apaként jelen lenni.
"A legdurvább az egészben, hogy egy idő után megszokod ezt a fertőt. Elkényelmesedsz. A sok férget meg patkányt meg lehet szokni. Ismernie kéne néhány igazi dílert... A páváskodót, a ragadozót, rágcsálót. Mind elevenszülők... És mindent felfalnak..." - mondja Sonny a pszichológusának a sorozat vége felé
Makacs természetű, időnként forrófejű és mivel erőteljes benne a védelmezőösztön, gyakran kerül közelebbi kapcsolatba nehézsorsú hölgyekkel. Igazságérzete hatalmas, ezért ha a cél megkívánja, néha hajlamos kissé meggörbíteni a szabályokat. Mivel a szociális hálója szerves részét képezik az utca piti bűnözői, akik néha egyben informátorok is, Crockett karakterében felfedezhető némi cinizmus és szarkazmus, amit időnként még a feletteseivel szemben sem rejt véka alá.
Az ikonikus Ferrari Daytona, ami a kulisszák mögött valójában egy Corvette-alapú replika volt
Bűnözői álcája részeként egy Ferrari-val járja Miami utcáit, a nyíltvízi ügyek során egy Scarab motorcsónakkal szeli a habokat, búvóhelyéül pedig egy a kikötőben horgonyzó vitorlás szolgál, amelyen az Elvis nevet viselő aligátorjával él együtt.
Don Johnson egy 1985. júniusi magazin címlapján, mint "A TV legszexisebb férfija"
Tévéképernyőn azelőtt precedens nélküli stílusával egycsapásra reformálta meg a férfidivatot. A sorozat 1984-es debütálását követően egész Amerika lázban égett. Mindenhol megjelentek a pasztellszínek, a zokni nélküli mokaszin, a borosta, Don Johnson népszerűsége pedig gigászi magasságokba emelkedett. Az addig csak megbukott pilot-epizódokban játszó színész az évtized legnagyobb televíziós csillagává nőtte ki magát.
Ricardo Tubbs (Philip Michael Thomas)
A Metro-Dade rendőrkapitányság szervezett bűnözési osztályának nyomozója, valamint Sonny Crockett társa. Tubbs eredetileg a New York-i rendőrség fegyveres rablási részlegénél teljesített szolgálatot, miután azonban a szintén rendőrtisztként dolgozó bátyát meggyilkolta egy kolumbiai drogbáró, Miami-ig üldözte a tettest.
"Én nem tudom, hogy működhet ez, Tubbs. Mert hát nem igazán fekszik nekem a stílusod, meg egyáltalán semmid. Szóval nem rajongok az ötletért, viszont jelen esetben talán hasznos lépésnek bizonyulhat egy úgynevezett átmeneti munkakapcsolat..." - állapítja meg Sonny a pilot-epizódban
A drogbáró ellen folytatott bosszúhadjárat során Tubbs és Crockett útjai egy véletlen folytán keresztezték egymást, majd miután kiderült, hogy mindketten ugyanazon személy után nyomoznak, egy "átmeneti" munkakapcsolatot kezdeményeztek, amelynek végén Tubbs végleg Miami-ban telepedett le. A továbbiakban Crockett társa, egyben pedig legjobb barátjaként folytatta tovább nyomozói karrierjét.
Ki gondolná, hogy a selyemöltöny alatt egy lefűrészelt csövű puska bújik meg?
A bűnügyek során Tubbs a “Rico Cooper” álnevet használva mutatkozott be “Sonny Burnett” társaként. Személyisége látványosan eltér partnerétől, ugyanis míg Crockett sokkal lobbanékonyabb, cinikusabb és jobban bosszantják a hétköznapi apróságok, addig Tubbs lazább, simamodorúbb és rugalmasabb. Társához hasonlóan neki is hatalmas az igazságérzete, és habár alapvetően idealista típus, sokszor mégis ő képviseli Crockett számára a józan ész hangját. A sorozat Philip Michael Thomas-t is világszerte ismerté tette, az öt évad során számos Tubbs-fókuszú epizódban csillogtatta meg színészi tudását.
Gina Calabrese (Saundra Santiago)
A Metro-Dade egyik női nyomozója, aki Trudy nevű nyomozótársával gyakran épül be prostitúciós hálózatokba vagy az éjszakai bárok pincérnői közé, amennyiben az adott nyomozás éppen megkívánja. A korai epizódokban intimebb szálak fűzik Crockett-hoz, a sorozat írói azonban idővel elhagyták ezt az irányt. A Miami Vice innovatív szellemét ugyancsak igazolja, hogy Gina karaktere teljesen eltér a korábbi sorozatokban alkalmazott női kliséktől, és egy kiforrott, erőteljes személyt kapunk, aki elragadó külseje mellett a férfi kollégáival egyenrangúan veszi ki a részét az akciókból.
Trudy Joplin (Olivia Brown)
A Metro-Dade másik női nyomozója és Gina társa. Erős akaratú, elhivatott rendőr, aki nem csak a bűnügyeket érintő adminisztratív ügyekben nyújt háttértámogatást az osztagnak, hanem az éles helyzetekben is kiválóan helytáll. Gina-val ellentétben egyetlen kollégájával sem ápolt romantikusabb viszonyt, ugyanakkor tett már diszkrét utalásokat arra vonatkozóan, hogy nem utasítana vissza Tubbs-tól egy vacsorameghívást.
Stanley “Stan” Switek (Michael Talbott)
A bűnügyi osztály nyomozója, aki Larry nevű társával karöltve a sorozat komikusabb vénáját képviseli. Bohókásabb jelleme és az Elvis Presley iránti rajongása ellenére Stan komolyan veszi a rendőri munkát. A nyomozások során gyakran teljesít megfigyelői munkát, valamint ha az ügy megkívánja, különböző álcákat alkalmazva a legváltozatosabb közegekbe is beépül.
"Nézd, Tubbs! (...) Te meg Crockett jól mozogtok az öltönyösök között, de Zito-val mi improvizálunk!" - magyarázza Stan a társával folytatott munkametódusukat
A korai évadokban Stan és Larry előszeretettel furikáztak az úgynevezett “bogaras” furgonnal, amely a gyakran alkalmazott rovarirtói álcájuk egyik prominens kelléke volt. Az első évad már-már vígjátékba hajló, “Nyerő páros című epizódja kimondottan Stan-re és Larry-re fókuszál, ezzel jobban megismertetve velünk a Vice-nyomozói munka egy alternatív aspektusát.
A sorozat végére a korábban mindig életvidám Stan-nek magányosan, megtört emberként kellett szembenéznie a démonaival
Miután a sorozat közepe tájékán Larry-t egy beépülő munka során meggyilkolják, Stan az ideje nagy részét egyedül tölti, majd az évek előrehaladtával a korábban mindig életvidám és humoros karaktere fokozatosan besötétül. Mivel sosem tudta magát túltenni társa és egyben legjobb barátja halálán, Stan a sorozat végére szerencsejáték függő lesz és egyre inkább elhanyagolja a munkáját, illetve magánéletét, melynek eredményeképpen felfüggesztik az állásából.
Lawrence “Larry” Zito (John Diehl)
Stan Switek nyomozópartnere és egyben legjobb barátja, aki a sorozatban eltöltött két és fél éve során számos alkalommal szolgált humorforrásként. Stan-hez hasonlóan Larry is meglehetősen excentrikus, még a komolyabb miliőkben is előszeretettel mutatkozik rikítóan tarka ingekben és halászkalapban, de olyan is előfordult már, hogy egy a rendőrőrsön játszódó jelenet során a háttérben azt láthattuk, amint épp lábat ázat egy lavórban.
Stan és Larry a nekik dedikált, "Nyerő páros" c. epizódban
A gyanúsítottak hosszú órákon át tartó megfigyelései során elhangzott humoros párbeszédek Larry és Stan között az epizódok rejtett fénypontjai, a kettejük közötti zseniális kémia és dinamika magában hordoz egyfajta Stan és Pan-féle utóhatást. A harmadik évad közepén Larry-t meggyilkolják, a halála mélyen érinti az egész Vice-különítményt, de legfőképpen Stan-t, aki sosem teszi túl magát a történteken.
Lou Rodriguez (Gregory Sierra)
A Metro-Dade Vice-különítményének hadnagya a sorozat első négy epizódjában. Rodriguez karaktere erőteljesen hordozza magában a ’70-es évek zsarusorozataiban látott hadnagyok sztereotípiát, amely éles kontrasztban állt a Miami Vice stílusformáló, innovatív esztétikájával és hangulatával. Miután a Rodriguez-t megformáló Gregory Sierra már az első néhány epizód után el akarta hagyni a sorozatot, a széria alkotói megölték Rodriguez karakterét, ezzel átmenetileg üresen hagyva a Vice-osztag hadnagyi pozícióját.
Martin “Marty” Castillo (Edward James Olmos)
Lou Rodriguez utódja és egyben a Vice-különítmény végérvényes hadnagya. Rejtélyes múltú, szűkszavú ember, akinek egyetlen pillantása többet mond ezer szónál. Az évek során fokozatosan nyerünk betekintést a múltjába, amelynek során elénk tárul a vietnámi hatóságokkal, a DEA-vel és a CIA-val kapcsolatos munkája is.
A szigorú tekintetű Castillo hadnagy a végsőkig kiáll a nyomozói mellett
Rendőri hivatását rendkívül komolyan veszi, elkötelezetten ragaszkodik a szabályokhoz, ugyanakkor egyfajta igazságos mentorként van jelen a Vice-különítmény tagjai felett. Castillo karakterével nyerte el a Miami Vice a végleges, napjainkra már ikonikussá vált formáját, valamint a higgadt, szűkszavú és konzervatív jellemvonásaival kiváló egyensúlyt teremt az időnként forrófejű Crockett és Tubbs duóval szemben.
Isadore "Izzy" Moreno (Martin Ferrero)
"Olyan emberekkel beszél, akik mindenféle vallatást kiálltak már! Elektromosat, mechanikusat, pszichikusat, filozofikusat, európait, helyit, kereskedelmit!" - Izzy próbál rendíthetetlennek mutatkozni a túszejtőjével szemben
Sonny és Rico leggyakrabban alkalmazott informátora és a sorozat egyik jellegzetes humorforrása. Nagy eséllyel Izzy volt Miami történelmének legfélnótásabb bűnözője, ugyanis kivétel nélkül minden csalása, lopása, csencselése, stiklije és szervezkedése nevetséges kudarcba fulladt. Pitiáner bűnözői mivoltából adódóan Izzy mindig képben van az alvilág legfrissebb történéseiről, ezért információkért cserébe Sonny és Rico szemet hunynak a csínytevései felett.
Első évad - 1984. szeptember 16. - 1985. május 10.
"Több, mint ötezer sarok van Miami-ban, de Gumby-nak sikerült kifognia a miénket..." - vélekedik Sonny a háttérben hangos zenére táncoló utcai előadóról, a pilot-epizód elején
A két részből álló pilot-ot további 21 epizód követte. A korai epizódokat még körüllengi a frissesség hatása és körülbelül az évad felére áll össze igazán stabillá a formula, a produkciós értékek azonban az első pillanattól kezdve korábban soha nem látott magasságokban voltak. Habár a sorozat olyasfajta védjegyei, mint a pasztellszínek dominanciája és a rádiókból ismert popslágerekre vágott montázsok egytől egyik újdonságként hatottak, mégis sikerült mindezt természetesen tálalni anélkül, hogy bármi is mesterkéltnek tűnne.
Az első évad "A sötétség mélyén" c. epizódjában mindannyiunk kedvenc Al Bundy-ja, Ed O'Neill tisztel meg minket egy vendégszereppel
Az epizódok minősége a teljes évad alatt konzisztens. Mindegyikük esetében a tetőfokára hág a forgatőkönyv és a rendezés színvonala, illetve további hab a tortán, hogy olyan színészlegendák is tiszteletüket teszik a vendégszerepekben, mint például Ed O’Neill, Bruce Willis, Dennis Farina, John Turturro és még sorolhatnánk.
"In The Air Tonight"
Az évad alaphangulata inkább a rendőrdráma műfaj felé hajlik. Az epizódok nagy hangsúlyt fektetnek annak bemutatására, hogy a rendőri munka hogyan hat ki a szereplők magánéletére, illetve, hogy az igazságszolgáltatás sem mindig tisztességes. Mind az öt évad közül itt a legideálisabb a stílus és a mélyebb tartalom egyensúlya, nem véletlenül az első szezon ideje alatt kapta a sorozat a legtöbb Emmy-jelölést. A pilot-epizód ikonikus jelenete, amint Crockett és Tubbs a Ferrari-val hasítanak az éjszakai Miami utcáin, miközben a háttérben Phil Collins-tól az "In The Air Tonight" című szám szól, a mai napig az egyik legzseniálisabb dolog, amit valaha is filmre vettek.
Második évad - 1985. szeptember 29. - 1986. május 9.
A második évad nyitóepizódjára egyenesen New York-ig utaznak hőseink
Elődjéhez hasonlóan itt is egy kétórás, igen erős epizóddal indul az évad. A formula és az esztétika alapvetően ugyanaz, mint az első évadban, mégis érezhetően más a hangulata. Az alkotók ezúttal tudatosan nagyították fel az összes aspektust, amelyek egy évvel korábban egyfajta természetességgel tették kultikussá a sorozatot, ezért a második szezon habár zseniálisan jól sikerült, egy fokkal modorosabbnak érződik az elődjéhez képest.
1985-re a Miami Vice újraírta a férfidivatot
Míg a kosztümök még extravagánsabbak, a díszletek pedig még elnagyoltabbak lettek, addig a két főszereplő megjelenésén is meglátszott, hogy idő közben szexszimbólumokká váltak Amerika szerte. Amíg a korai epizódokban Crockett egy jól öltözött, ugyanakkor a rendőri munka hosszú éjszakái után mindig borostás és bizonyos mértékig macsósan hanyag zsaruként volt ábrázolva, addig a második évadra még nagyobb válltöméseket és mindig tökéletesen belőtt frizurát kapott.
"A szélhámos" c. epizódban Phil Collins tűnik fel, mint a címszereplő
Ebben az évadban még kiterjedtebb történetszálakat kapunk, ezzel egy-egy nekik dedikált epizód során nagyobb fókuszt helyezve a Vice-különítmény többi tagjára. Az összes évad közül itt találkozhatunk a legtöbb zenei pályán már nagy sikereket befutó vendégszereplővel (a teljesség igénye nélkül: Gene Simmons, Miles Davis, Phil Collins, Frank Zappa), azzal együtt a játékukból kiérződik, hogy jobb zenészek, mint színészek. Hangulatát tekintve a második évad jelenti a nagybetűs Miami Vice-t, ugyanis a formula ekkorra vált tökéletessé. Habár némely helyen inkább stílusosabb volt, mint tartalmas, a sorozat itt érte el a csúcspontját.
Harmadik évad - 1986. szeptember 26. - 1987. május 8.
A harmadik évadra besötétült hőseink ruhatára
Az új évad munkálatai csúsztak egy kicsit, ugyanis Don Johnson addig nem volt hajlandó megjelenni a forgatáson, amíg ki nem követelt magának egy magasabb gázsit. Miután pedig Michael Mann teljes kreatív kontrollt adott az "Esküdt ellenségek" alkotójaként ismertté vált Dick Wolf-nak, a sorozat radikális átalakulásokon ment keresztül a harmadik évadra. Vizualitást tekintve a pasztellszíneket neonos árnyalatokra cserélték, visszafogták a humort és a sorozat alaphangulatát is egyfajta sötétebb, komorabb, időnként melankolikusabb irányba terelték.
Az évadnyitóban Liam Neeson ölti magára az IRA harcos Sean Carroon szerepét
Miután az elmúlt két évadban a legtöbb epizód központi elemét a drog- illetve fegyverkereskedelem alkották, a harmadik szezonra az írók a kortárs sajtóban is nagy figyelmet övező témák felé fordultak. Megjelentek az ellentmondásos politikai kérdések, a gyermekkereskedelem, az Észak-Írországban vívott konfliktusok, az amerikai kormány dél-amerikai beavatkozásai és hasonlók. Az évad közepén a Vice-csapat felállása is megváltozott, ugyanis a Zito-t megformáló John Diehl a boxolói karrierjére szeretett volna koncentrálni, ezért a karakterét kiírták a sorozatból.
Sonny álla leesik, amint egy jól irányzott rakéta levegőbe repíti az ikonikus (ál)Ferrari-ját
Az egyik leglátványosabb változás Crockett autóját érintette, ugyanis az évadnyitó epizódban egy fegyverkereskedő egy jól irányzott Stinger rakétával a levegőbe repíti Sonny hőn szeretett Ferrari Daytona-ját, így a sorozat hátralévő részére egy vadonatúj Ferrari Testarossa vette át a helyét. Ennek hátterében jogi vonatkozások álltak, ugyanis az elmúlt két évad során látott Daytona valójában csak egy Corvette-alapokra épülő replika volt (egy eredeti Ferrari Daytona már akkoriban is csillagászatian magas összegekbe került), Enzo Ferrari, a Ferrari alapítója tajtékzott a dühtől, amiért az akkoriban világszerte hisztérikus rajongással övezett sorozatban folyamatosan ilyen prominens szerep jut egy ál-Ferrari-nak.
A harmadik évadtól mindenidők talán legdögösebb autójával, egy Ferrari Testarossa-val ered a bűnözők nyomába Sonny és Rico
Védjegybitorlás vádjával Enzo beperelte a sorozat készítőit, végül azonban megállapodást kötött velük azzal a feltétellel, hogy amennyiben a Daytona-replikát a képernyőn pusztítják el, termékelhelyezési jelleggel a stáb rendelkezésére bocsát két vadonatúj Ferrari Testarossa-t, amelyek betölthetik Crockett autójának szerepét.
A "Keserű csalódás" c. epizódban nem más ugrik be egy vendégszerepre, mint Don Johnson egykori neje, Melanie Griffith
Annak ellenére, hogy esztétikában és alaphangulatban a harmadik évad drasztikusan eltér az előző kettőtől, egy nagyon erős szezonról van szó. Az epizódok minősége bátran megüti az első évadban felállított mércét, ráadásul külön öröm, hogy ebben az évadban még több Tubbs-fókuszú epizódot kapunk, ezzel kicsit megtörve a többnyire Crockett köré épülő történetek sorrendjét. A második évaddal kontrasztban itt ismét az elmélyültebb tartalom dominál, szinte mindegyik epizód hagy valamiféle nyomot a nézőben. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy Zito hiánya látványosan megbillenti a karakterek közti egyensúlyt, ez pedig a sorozat hátralévő részére is merőben kihat.
Negyedik évad - 1987. szeptember 25. - 1988. május 6.
A negyedik szezon erősen indít, majd fokozatosan elkezd szétesni
A legkevésbé konzisztens és összességében nézve a leggyengébb évad mind közül. Ami jó az nagyon jó, ami rossz az nagyon rossz, amelyik pedig se nem jó és se nem rossz, az pont annyira nyújt maradandó élményt, mint a száradó festéket nézni. Itt már benne van a levegőben, hogy a ’80-as éveknek hamarosan leáldozik és nagyon sok tekintetben a sorozat is sokat veszített a dinamizmusából. Esztétikát tekintve az alkotók összegyúrták az első két évad pasztellszínek és a harmadik évad neonos árnyalatok által dominált stílusvilágát, a díszletek esetében pedig feltűnően gyakori jelenség a kékes tónusú megvilágítás.
A Stanley Tucci által alakított kegyetlen maffiafőnök Frank Mosca két epizódban is tiszteletét teszi
Mivel a sorozat legtöbb eredeti írója ekkorra már elhagyta a produkciót, az alaphangulat ismét drasztikusan megváltozott és az egész évad alatt olyan érzésünk van, mintha a sorozat identitásválsággal küzdene. Egy sorozat életében szinte elkerülhetetlen, hogy ne csússzanak be közepes minőségű, úgynevezett töltelékepizódok, elvégre lehetetlen öt éven és 111 epizódon keresztül azonos fordulatszámon pörögni. A Miami Vice a negyedik évad alatt viszont egész végig a két szélsőérték között mozog, ugyanis amíg az évadnyitóban a Stanley Tucci által zseniálisan alakított maffiafőnök után folyik a nyomozás, addig a későbbiekben azt látjuk, amint a Vice-csapatnak miniatűr tehenek tenyésztésére alkalmas bikaspermákat kell megvédenie a kommunistáktól.
- "Nem fogok kis zöld embereket keresni veled!"
- "És ha találok egyet?!"
- "Akkor bemutathatsz!"
Vitatkozik Sonny és Rico nem sokkal azután, hogy egy azonosítatlan repülő objektum jelent meg felettük
Az abszolút mélypontot viszont akkor érjük el, amikor a “Nulladik típusú találkozások” című epizódban a korábban drogbárokra, fegyverkereskedőkre és korrupt politikusokra specializálódott Vice-különítmény mogyoróvaj-evő földönkívülieket üldöz és repülő csészealjak után kutat a floridai pusztákon. A rajongók által azóta is élesen bírált epizódban olyan nevek teszik tiszteletüket, mint James Brown és az ifjú Chris Rock, de az értelmetlen, összefüggéstelen és szinte már bántóan rossz forgatókönyvön még ők sem tudnak segíteni.
A negyedik szezonban Don Johnson látványosan több képernyőidőt kap, mint kollégái
Mivel Amerika szerte akkortájt volt a csúcson a Don Johnson-mánia, és mindenki (különösen a rajongói tábor hölgyekből álló része) őt akarta látni, az évad szinte mindegyik epizódja Crockett köré épült, ezzel minden korábbinál kevesebb teret hagyva a többi karakternek, különösen Tubbs-nak. A sorozat rajongói gyakran viccelődnek azon, hogy a negyedik évad esetében a “Miami Vice” helyett sokkal találóbb cím lett volna a “Crockett és a haverok”.
"Gondoltad volna, hogy van valahol egy lövedék, amin rajta van a neved?" - kérdezi Sonny-tól egy régi rendőrtársa az első évad "Feltépett sebek" c. epizódjában
Ha pedig még ez sem lenne elég, az évad második felére a stúdió valószínűleg kezdhetett kifogyni a büdzséből, ugyanis a “Halál küszöbén” című epizód személyében olyasvalamit kapunk, ami a nyitójelenet alapján a sorozat egyik legjobb epizódjának ígérkezik, de sajnos csalódnunk kell. Az epizód elején ugyanis Crockett-ot meglövik egy rutinbevetés során, ezért kómába kerül. Elsőre azt hinnénk, hogy minden adott egy ütős és izgalmas 45 perchez, a végeredmény azonban nem más, mint egy úgynevezett “clip show”. Majdnem a teljes epizód csupán abból áll, hogy a Vice-csapat tagjai felváltva virrasztanak az eszméletlen Crockett kórházi ágya mellett és idéznek fel különböző jeleneteket a korábbi epizódokból. Ha a flashback-jeleneteket átpörgetjük, 20 perc alatt kivégezhető az epizód.
Egy rivaldafényben élő énekesnő feleségül megy egy beépített nyomozóhoz... Mégis mi baj lehetne?
Szintén ennél az évadnál gondolták úgy az írok, hogy az első évadban látott válása és azóta számos futó kalandja után időszerű lenne Crockett életébe egy stabil párkapcsolat, ezért a fiktív énekesnő, Caitlin Davis szerepére a valóéletben szintén énekesnői karrierrel büszkélkedhető Sheena Easton-t hívták meg a készítők, mint Crockett új szerelmét. A történet szerint Crockett rendőri védelmet nyújt a bírósági tanúvallomás előtt álló Caitlin-nek, majd a dramaturgiai szempontból szinte kötelező kezdeti élcelődések után egymásba szeretnek, Crockett rájön, hogy megtalálta az igazit, és még ugyanazon epizódban össze is házasodnak.
Pillanatkép egy házasságból
Az ezt követő epizódok központi témájaként azt láthatjuk, hogy Crockett próbálja összeegyeztetni a munkáját a házasélettel, a drámát pedig csak még tovább fokozza, hogy a Caitlin-t híres énekesnőként körülvevő rivaldafény nem igazán kompatibilis egy különféle bűnszervezetekbe beépülő, ideje nagy részét álnév alatt élő rendőr hétköznapjaival. Johnson és Easton között egyáltalán nincs meg a megfelelő kémia. A többnyire vitatkozással, nagy ritkán pedig heves imádatokkal töltött közös jeleneteik hosszúak, unalmasak és erőltetettek. A zenés montázs pedig, amely alatt Crockett az éjszakában autózva elmélkedik a szerelmi életéről, inkább a latin szappanoperák hangulatát idézi.
Sonny átáll a sötét oldalra és legalább olyan jó bűnöző, mint amilyen rendőr
A frigy azonban csak néhány epizód erejéig tart, ugyanis Caitlin-t meggyilkolja Crockett egy régi ellensége. Újdonsült, állapotos felesége halála után magába roskadva Crockett egyedül, erősítés nélkül épül be Burnett-ként egy bűnszervezetbe, ahol épp egy bombarobbanás áldozatául eső hajón tartózkodik. A robbanást követően kiesik a kollégái látóköréből, majd agyrázkódástól és amnéziától szenvedve nyeri vissza az eszméletét azon drogkereskedők társaságában, akik miatt eredetileg nyomozott, ezért elhiszi magáról, hogy ő valóban Sonny Burnett, így elkezd nekik dolgozni. Burnett-ként eltöltött ideje alatt Sonny hidegvérrel gyilkol, manipulál és rohamléptekkel emelkedik fel a maffiafőnöki pozícióba. Azt követően, hogy Crockett Burnett lelövi az eltűnt társa után kétségbeesett módon kutató Tubbs-ot, - akinek az életét csak a golyóálló mellény mentette meg -, hősünk ismét eltűnik a képből, így rendhagyó módon az évad lezáratlanul ér véget.
"Ha még nincs túl késő... Így nyerhetné vissza varázsát a Miami Vice" - áll egy 1988-as tévéújság címlapján
Ezen a ponton egyértelmű, hogy a Miami Vice már nem ugyanaz a sorozat, amibe 1984. szeptemberében nézőik milliói szerettek bele. A negyedik évad végére már látványosan lefelé kanyarodtak a sorozat nézettségi mutatói, ugyanis amilyen erősen indított a szezon, úgy kezdett el fokozatosan szétesni. A "Nulladik típusú találkozásoknál" már borítékolható volt, hogy az íróknál elgurult a gyógyszer, de azt látni, amint Crockett a reggeli kávé felett vitatkozik a feleségével, nagyon sokakat ábrándított ki végérvényesen a sorozatból. Morbid módon a legtöbb rajongó örömteli pillanatként éli meg, amikor lelövik Crockett újdonsült nejét. További bűne még az évadnak, hogy túlságosan meg akarta lovagolni a Don Johnson-mániát, ezért teljesen felborult az egyensúly Crockett és Tubbs között, utóbbi némely epizódban alig kapott pár mondatot. A korábbi évadokban is megvoltak az időnként komolyabb, máskor pedig könnyedebb történetek, a negyedik szezonban viszont epizódról epizódra csapongtunk a rendőrdráma, a telenovella, a maffia, a burleszk és a sci-fi között, ráadásul a legtöbb esetben az epizódok általános minősége is hagyott némi kívánnivalót maga után.
Ötödik évad - 1988. november 4. - 1989. május 21.
"Hogy miket tettem, amikre nem emlékszem. Nem értem, mi történt. Istenem, Rico... Milyen ember vagyok én?" - az emlékezete visszanyerését követően Sonny visszamegy a rendőrőrsre, de a Burnett-ként elkövetett bűneiért felelnie kell
A negyedik évad hanyatló nézettségi mutatói után a Miami Vice számára is eljött az idő, hogy televíziós történelem legyen, ezért az alkotók egy lezáró évaddal futottak neki a ’88-89-es szezonnak. Ezen a ponton a Miami Vice már fényévekre van egykori dinamizmusától, hangulatától és csillogásától, de egy többnyire összeszedett és kontextusában nézve megfelelő hangulatú szezont kapunk. A történetszál pontosan ott folytatódik, ahol a negyedik évad véget ért, Crockett visszanyeri az emlékezetét, majd némi rehabilitációt és pszichológiai vizsgálatot követően visszakapja nyomozói státuszát, így a sorozat is visszatér az eredeti irányához, ezúttal azonban felkészülve a végső lezárásra.
A hófehér öltöny itt már csak távoli emlék
Esztétikai szempontból ismét megújult a sorozat. A színvilág, a kosztümök és díszletek megjelenésén érezni lehetett a ’80-as évek alkonyát és mindent áthat az elmúlás szele. Crockett frizurája itt éri el a leghosszabb formáját, megjelent a farmernadrág és a bőrkabát, Tubbs esetében viszont némely zakó úgy nézett ki, mintha egyenesen a díványról nyúzták volna le. A korábbiaktól látványosan eltérő hangulathoz az is hozzájárult, hogy Jan Hammer zeneszerző négy évad után elhagyta a produkciót, helyét pedig Tim Truman vette át, aki habár ügyesen helytállt, mégsem alkotott olyan mértékben maradandót, mint elődje.
"Lehetetlennek tartom, hogy azért jöttem erre a világra, hogy piti gengsztereket figyeljek büdös sikátorokban..." - elmélkedik Sonny a záróepizód elején
A negyedik évad végén nyitva hagyott Burnett-szálnak köszönhetően erősen indít az utolsó szezon és habár ezen a ponton már nagyon messze kerültünk a sorozat korai éveit jellemző varázstól, összességében nézve mégis konzisztensebb az ötödik évad, mint a negyedik. A büdzsé itt már alacsonyabbnak tűnik a korábbiakhoz képest, ez főként a licenszelt zenék csekélyebb mennyiségén érhető tetten. Crockett és Tubbs egyre többet beszélgetnek a kiégésről és arról, hogy belefáradtak az értelmetlen halálokba és a mindent megfertőző korrupcióba, ezért az egész szezont körüllengi egyfajta melankolikus, már-már depresszív hangulat.
Az ötödik szezonra beteljesül az egykoron mindig vidám és bohókás Switek összeomlása
Az évad végére mi is elkezdjük átérezni azt a fajta kiégést és kiábrándulást, amin Crockett és Tubbs keresztülmegy, ezzel teljes ívet kapva a karakterfejlődésük. Itt már valamelyest visszaállt a Vice-csapat tagjai közötti egyensúly és mindegyikük fókuszba kerül egy-egy epizód erejéig. Switek összeomlása például nagyon sokat hozzáad a sorozat mélységéhez és realizmusához. Mivel ezen a ponton már soha nem látott mélységekben volt a nézettség, az NBC idő előtt leadta a finálénak szánt duplaepizódot, a kimaradt négy részt pedig csak a későbbi ismétlések során vetítették le legelőszőr, már bőven átnyúlva 1990-be.
- "Lelőhetném magukat. (...) Senki sem kérdezősködne."
- "Tegye. Ha van hozzá mersze."
A kétórás fináléban hőseink az amerikai kormány megbízásából kimenekítenek a polgárháborúból egy Dél-amerikai diktátort, nem sokkal később viszont ráeszmélnek, hogy az akcióért felelős titkosszolgálat csak kihasználta, illetve megvezette őket és csupán feláldozható eszközök voltak egy államérdekekkel átszőtt politikai játszmában. Sutba vágva rendőri karrierjüket és kockáztatva az életüket, a hitehagyott Crockett és Tubbs felfegyverkezik, a Honeymoon Suite “Bad Attitude” című zeneszámával a háttérben végigszáguldanak az éjszakai Miami-n, majd végérvényesen leszámolnak a korrupt diktátorral és az őt védő kormányügynökökkel. Másnap hajnalra virradóan a titkosszolgálat vezetője számonkéri a magánakciót végrehajtó zsarupárost, majd hogy érzékeltesse velük a tejhatalmát, az embereivel fegyvert fogat rájuk. Sonny és Rico több évnyi fáradozás, megrázkódtatás és a rendszer igazságtalanságából adódó végérvényes kiábrándultságuk után a földre dobják a jelvényeiket, ezzel hátat fordítva rendőri karrierjüknek.
- "Emlékezetes öt év volt, nem igaz?"
- "Igen, az volt, Sonny."
Valamivel később azt látjuk, amint Crockett összepakolja a személyes holmijait, vet még egy utolsó pillantást az éveken át otthonául szolgáló vitorlásra és a háttérben elterülő Miami-ra, majd egy taxiban megjelenik Tubbs, aki beugrott egy végső búcsúra. A páros felidézi ötéves közös munkájukat, majd azt is megtudjuk, hogy Tubbs vissza megy New Yorkba, míg Crockett délebbre tervezi az irányt, egy olyan helyre, “ahol meleg a tenger, hideg az ital és nem ismer senkit”.
- "Hé, Tubbs! Gondoltál már arra, hogy a déli határvidéken szolgáld tovább a törvényt?"
- "Nem rossz... Nem is rossz!"
Crockett felajánlja, Tubbs-nak, hogy kiviszi a repülőtérre az "ellopott" Ferrari-jával, és miközben a páros elhajt a naplementében, nevetve felidézik azt a pillanatot, amikor a pilot-epizód végén Crockett először vetette fel Tubbs-nak, hogy csatlakozzon a Miami rendőrséghez.
A Miami Vice vége nem csak egy televíziós sorozat, hanem egyben a ’80-as évek végét is jelentette. Forradalmi rendezéstechnikái, illetve lehengerlő vizuális stílusa egyszerre reformálta meg a televíziós iparágat és a teljes évtized ízlésvilágát. A kezdeti robbanásszerű sikere után azonban a sorozat a saját egója áldozatául esett, ezért a “stílus a stílusért” elvet követve túlságosan gyakran variálta a formulát, így már a harmadik évad alatt is kimutatható volt a fokozatosan csökkenő nézettség.
A nagy visszatérés: Don Johnson 1996 és 2001 között formálta meg a San Francisco-i rendőrnyomozót, Nash Bridges-t
A sorozat leforgása után Don Johnson a mozifilmek felé vette az irányt, azonban a "Harley Davidson és a Marlboro Man" kivételével nem igazán tudott emlékezeteset alkotni. A nagy visszatérést a ’90-es évek zsarusorozata jelentette a számára, amelyben nem csak a címszereplő Nash Bridges rendőrnyomozó karakterét formálta meg, de producerként is közreműködött. Johnson két alkalommal is meghívta az új sorozatába Philip Michael Thomas-t egy vendégszerepre, és úgy mutatta be, mint “a régi társát Miami-ból”.
Philip Michael Thomas és Bud Spencer, 1991-ben
Philip Michael Thomas-t a ’90-es években Bud Spencer oldalán láthattuk az olyan mini-sorozatokban, mint az "Extralarge" és az "Őrangyalok", 2002-ben és 2007-ben pedig két "Grand Theft Auto" videójátékban is a hangját adta Lance Vance karakteréhez. Ironikus módon mindkét játék a Miami-n alapuló, fiktív "Vice City" nevű városban játszódik, méghozzá a ’80-as években.
Összességében nézve egy fantasztikus sorozatról van szó, amelyre kérdés nélkül rá lehet sütni a kultikus jelzőt. A pasztellöltönyök és a széles válltömések felett ugyan már eljárt az idő, a zenék, az autók, a zseniális karakterek és Miami csodálatos látképe viszont azóta sem veszített a varázsából. A Miami Vice egy időkapszula a ’80-as évekből. Egyszeri, megismételhetetlen és legalább annyira felforgatta a tévésorozatok iparágát, mint tizenöt évvel később a "Maffiózók". Büszke vagyok rá, hogy mind az öt évadot a polcomon tudhatom DVD-k formájában.