Nem az számít ki vagy, hanem, hogy mid van. A Bret Easton Ellis regénye alapján készült mozifilm még húsz év után is egy erősen vitatott alkotás. Az Amerikai pszichó görbe tükör elé állítja a ’80-as évek Amerikájának felszínességét, és a mondanivalója talán aktuálisabb, mint valaha.

Disclaimer: a film alapjául szolgáló regényt még nem olvastam, ezért azt összehasonlítási alap nélkül, önmagában fogom vizsgálni, valamint az elemzés SPOILERT is tartalmaz!

A film 2000-ben készült, de 1987-ben játszódik és egy 27 éves üzletember, Patrick Bateman életét mutatja be, aki éjszakánként sorozatgyilkosként tölti az idejét és megölt “vagy húsz, talán negyven” embert. A filmben Batemant Christian Bale alakítja, méghozzá zseniálisan. Bateman karakterét magára öltve nagyon széles skálán mozog Bale játéka, és ennek köszönhetően a film sem a klasszikus értelemben vett slasher-mozik megtestesítője, hanem sok helyen inkább egy betegesen morbid szatírának/ vígjátéknak tűnik, de mivel ennyire abszurd, pont ettől működik igazán jól. Ilyen például amikor Bateman Huey Lewis-re táncolva vágja fejbe Paul Allen (Jared Leto) nevű kollégáját egy fejszével, majd pár jelenettel később hisztérikus állapotban meséli el rémtetteit (“Sok embert kellett megölnöm!”) telefonon keresztül az ügyvédjének.

"Ez lenne Patrick Bateman elméletben. Egyfajta absztrakció, de nincsen valódi énem. Csak egy entitás vagyok, egy illúzió. A hűvös tekintetem el tudom rejteni, kézfogás közben érezheted a szorítást, és átfuthat az agyadon, hogy a kettőnk életstílusa talán passzol, de... egyszerűen nem vagyok jelen."

Egy rövid éttermi, majd diszkós jelenetet követően a történet Bateman narrációjával kezdődődik, és már az első mondatban megtudjuk, hogy New York melyik (köztudottan drága) környéken lakik, a neve pedig csak ezután következik, ezzel már rögtön a legelején érzékeltetve Bateman világának végtelenül felszínes és materialista életfelfogását. A nyitóképek során végignézhetjük Bateman reggeli edzési és tisztálkodási rutinját, amit olyan részletességgel mesél el, hogy az felér egy szépségápolási bloggal. A képsorok alapján Bateman lakása olyan, mint saját maga: kívülről nézve makulátlan és ízléses, de hiányzik belőle a lélek.

Paul Allennek asztalfoglalása van a Dorsia-ba.

Bateman hétköznapjait és az őt körülvevő embereket elnézve mindenben visszaköszön a sekélyesség és a nárcizmus. Mindenki az anyagi javakkal akarja túllicitálni a többieket és paradox módon mindannyian úgy akarnak egyediek lenni, hogy valójában egymást utánozzák. Egy helyre járnak borbélyhoz, egy helyről veszik az öltönyeiket, egyforma szemüveget hordanak, azon versengenek, hogy ki tud asztalt foglalni a Dorsia nevű fiktív étterembe, ahová híresen nehéz bejutni, a tárgyalóasztalnál pedig megszállott módon rivalizálnak azon, hogy kinek van különlegesebb névjegykártyája.

"Nem hiszem el, hogy Bryce-nak jobban tetszik
Van Patten névjegye, mint az enyém."

Batement annyira felzaklatja, hogy Paul Allennek szebb névjegykártyája van, hogy dühében aznap este meggyilkol egy hajléktalan férfit és annak kutyáját. A kollektív egyediségben pedig rendszeresen adódik bonyodalom abból, hogy a történet során folyamatosan összetévesztik egymást az emberek. A névjegykártyás jelenetben a szemfülesebbek azt is észrevehetik, hogy mindenkinek a névjegyén ugyanaz a munkakör és telefonszám szerepel, ezzel is azt sugallva a film, hogy a kényszeres beilleszkedni akarás miatt a Bateman cégénél dolgozó összes ember valójában egyetlen identitást képvisel.

"Hé, Paul!"

A felszínen Patrick Bateman pont ugyanolyannak tűnik mint bárki más a környezetében. A Wall Street-en dolgozik, van egy csinos titkárnője, drága lakásban lakik, limuzinnal jár és még egy menyasszonya (Reese Witherspoon) is van. Belül azonban Bateman egy szörnyeteg, akinek kielégíthetetlen -szó szerinti- vérszomja van és egyáltalán nem érez empátiát az embertársai iránt, már ha lehet egyáltalán őt magát embernek nevezni. A történet során Bateman minden éjszaka vérfürdőt rendez, amelyeket közvetlenül megelőzve olyan zenei előadók munkáiról tart az áldozatainak kiselőadást, mint a Genesis, Whitney Houston vagy épp Huey Lewis, ezzel is kisarkítva a ’80-as évek yuppie-korszakának sznobizmusát és pszeudo-intellektuális viselkedését.

"Hol vetted ezt a hálózsákot?"

A történet központi témája egyértelműen a yuppie-korszak felszínessége, melynek során a neves egyetemeken tanult nyugati aranyifjak körében kizárólag az anyagi javak birtoklása (“Jeges pánik fog el, amikor észreveszem, hogy Paul lakása a parkra néz… És nyilvánvalóan sokkal drágább, mint az enyém.”) határozta meg egy ember értékét. Mindenki annyira egocentrikus és olyan szinten elvan a saját világában, hogy senkinek sem tűnik fel, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos van közöttük. Amikor Bateman egyik éjjel elég nyilvánvaló módon vonszolja ki a nyílt utcára Paul Allen hálózsákba dugott holttestét és összetalálkozik egy kollégájával, az csak ennyit kérdez: “Hol vetted ezt a hálózsákot?”.

- "Emlékszik, hol volt azon az estén, amikor Paul eltűnt?"

- "Azt hiszem, pont videokazettákat vittem vissza."

A film során egyedül egy rendőrnyomozót (Williem Dafoe) foglalkoztat, hogy Bateman körül egyre többen tűnnek el nyomtalanul, de mivel folyamatosan összetévesztik egymást az emberek, Patrick egyik kollégája tévedésből azt állítja, hogy Paul Allen meggyilkolásának estéjén Batemannel vacsorázott, ezzel alibit szolgáltatva neki.

Utcai ámokfutás a film utolsó harmadában, ami több utalást is tett arra, hogy az egész csak Bateman fantáziájában történik.

Miután Bateman bevallja tetteit az ügyvédjének, az nem hisz neki és azt hiszi, hogy csak tréfál. Bateman ügyvédje azt állítja, hogy találkozott Paul Alennel azután, hogy Bateman meggyilkolta volna. Az ügyvéd összetévesztette volna Paul Allent valaki mással? Esetleg Bateman ölt meg tévedésből valaki mást, akit Allennek hitt? Talán Bateman az egészet csak képzelte? Akárhogy is van, a film ezzel egy görbe tükröt tart a beilleszkedni akarásból adódó önálló identitás elveszítése elé.

"Azt hiszem... eléggé... meglehetősen beteg vagyok..."

A film sok tekintetben arra keresi a választ, hogy hol van a fantázia és a realitás közötti határvonal, valamint több utalást is tesz arra, hogy Bateman ámokfutása (egy része legalábbis) csak a képzeletében történt meg, és több kérdést is nyitva hagy a film végén. Fókuszba kerül a yuppie-kultúra és az identitások összemosódása. Mindenki arra vágyik, hogy megfeleljen és beilleszkedjen egy felületes, ám erősen homogén társadalomba, ahol stabil támpontok szerint van specifikálva a sikeresség, és csak az vehető benne emberszámba, aki ezeknek megfelel. Bateman valójában nem A pszichó, hanem csak egy csepp azon pszichók tengerében, akik a realitástól teljesen elszakadt módon élik az életüket és kizárólag a mások általi elismerésen keresztül kapnak önigazolást. Ezek a tömegek mindennél égetőbb kérdésnek tartják, hogy ki tud előbb bejutni a Dorsia-ba vagy, hogy kinek milyen betűtípus szerepel a névjegykártyáján.

"Ne légy már olyan marha szomorú!"

Akármennyire is be akar illeszkedni a tömegbe Bateman, az életviteléből adódó üresség miatt mégis arra vágyik, hogy kitűnjön. Hogy ellentmondjon a konformitásnak, amit valamilyen szinten megvet, Bateman elkezd egy második életet élni sorozatgyilkosként, ahol ő az egyeduralkodó és nem kötik a társadalmi normák. Ebből kifolyólag paradox módon Bateman valamelyest vágyik arra, hogy gyilkosként ismerjék el, amivel kitűnhet a tömegből, de egyik ismerősétől sem kapja meg ezt az “elismerést”, mert mindenki annyira el van foglalva saját magával. Remek példa erre a korábban említett jelenet, amikor Bateman egy hullát cipel a nyílt utcán, de az ismerőse csakis a hálózsák felöl érdeklődik. Az Amerikai pszichót egy zseniális filmnek tartom. Christian Bale frenetikusan jól alakítja Patrick Batemant, aki a saját poklába van bezárva, illetve a többi színész/ színésznő is remekül játszik benne.

"THIS IS NOT AN EXIT"

Hogy miért ennyire aktuális napjaikban az Amerikai pszichó? Mert valahol ugyanaz a felszínesség érhető tetten a mai világunkban, mint amit a filmben is láthatunk. Gombamód nőnek ki a talajból az önjelölt guruk, akik megtanítják nekünk, hogyan legyünk sikeresek, motiváltak és gazdagok, aki pedig 25 éves korára nem egy innovatív startup CEO-ja és parkol tizenöt sportkocsi a garázsában, az csakis önmagát okolhatja, mert nem volt elég kitartó. Mert még mindig túl sok az olyan közeg, ahol csak az határozza meg egy ember értékét, hogy milyen autója van. Mert megszállottan frissítgetjük a közösségi oldalainkat, hogy lássuk, kaptunk-e elég lájkot az ebédünkre. Ha pedig az életünk eltér attól az ideáltól, amit az internet “#LifeGoals-nak” vagy “#CoupleGoals-nak” definiál, már nem is vagyunk elégedettek önmagunkkal. Mert a túlretusált fotók tömkelegében elveszítjük a realitásérzékünket és sokkal többet törődünk azzal, hogy minek látszunk, mint akik valójában vagyunk. Mert tartanunk kell a látszatot. Ha pedig most megbocsátotok, “vissza kell vinnem pár kazettát”.